1. rész: Havazás Storybrooke-ban

Halloween estéje volt.

A boszorkányok, szellemek és mindenféle fura szerzet éjszakája. Amikor az emberek furcsa jelmezekbe öltözve partikra járnak, sokat isznak és igyekeznek elfeledni az ünnep igazi jelentését, vagyis a félelmet a természetfelettitől.

Main állam egy eldugott kis csücskében, Storybrooke városában mindenki az esti bulira készült Nagyi fogadójában. Nem volt ezzel másképp a River street három alatt élő három fiatal nő is, akik nagyokat nevetve készülődtek a partira. A hifi toronyból zene szólt, amit ők néhány pohár pezsgő elfogyasztása után lelkesen énekeltek, miközben kifestették magukat és felvették a jelmezeiket. 

– Elsa! – kiáltotta egyikük – Ugye varázsolsz ma? 

– Anna, elég! Öltözz már, mert sosem érünk oda a partira.

– Jól van! Alex, gyere már ki a paraván mögül! – nevetett az Annának nevezett lány.

Lakótársuk mosolyogva bújt elő az öltöző paraván mögül. Alex hosszú barna haját francia fonásba kötötte, míg lábára hosszú, magassarkú csizmát húzott, amihez felvett egy fekete ruhát és mindezt egy fekete, lila szalagos boszorkánysüveggel dobta fel. Elegánsan megpördült barátnői előtt és nagyokat kuncogva várta a bírálatot.

– Na, hogy festek? – kérdezte.

– Mint a Nyugati Boszorkány, csak az irigység nélkül a bőrödön – jelentette ki Elsa karba tett kézzel.

– Drága, drága Elsa – lépett hozzá a lány – Miért vagy ilyen morcos? Talán Morgónak öltözöl? De hiszen azt Leroy már megtette! Ne legyél ilyen komoly.

– Attól félek túl sok pezsgőt ittatok.

– Te viszont nem ittál eleget! – kiáltotta ki Anna a paraván mögül.

Alex elnevette magát a frappáns válaszon, majd komoly ábrázattal Arendelle királynőjéhez fordult. Látta, hogy Elsának rosszul estek a szavak amelyekkel húgával illették. Szegény lány olyan szomorú volt, hogy körülötte apró hópelyhek jelezték hangulatát.

– Elsa – karolta át barátnője vállát – Tudod, hogy nem úgy gondoltuk. Nem akartunk megbántani. 

– Tudom, csak… még meg kell szoknom, hogy milyen az, ha elengedem magam. Egyébként gyönyörű vagy, Alexandra! – szorította meg a lány kezét – Lehet, hogy boszorkány voltál a másik világban? 

– Nem tudom – mondta a távolba pillantva – Néha látok képeket, de nem hiszem, hogy az a másik életemből vannak. Lehet, hogy csak álmok, de azt tudom, hogy ebben a világban, és a másik világban is ti ketten vagytok a legjobb barátnőim. Még ha Anna időnként az agyamra is megy!

– Hallak ám! – szólt ki rá a megnevezett.

– Te inkább öltözz! – szólt rá Alex.

Anna tovább csacsogott, miközben újabb és újabb ruhadarabok kerültek a paraván mögé, de valahogy egyik sem volt tökéletes. Végül Elsa volt az, aki ráparancsolt húgára, hogy fejezze be a válogatást, hiszen már így is késésben voltak. Az öltözködést követően Alex, mint egy boszorkány, Anna és Elsa önmagának öltözött, mindössze annyi kivétellel, hogy Elsa nem a jól ismert kék, királynői ruháját viselte, hanem a koronázási ruháját, hosszú, szőke haját pedig kontyba fogta, ezzel kihangsúlyozva arca tökéletes fehérségét és eredendő királynői báját.

A három lány együtt indult útnak, hogy barátaikkal ünnepeljenek Nagyinál. Amikor beléptek már tartott a mulatság és mindenki boldog mosollyal üdvözölte őket. Minden a megszokott volt, Nagyi Rubyval veszekedett, miközben a lány próbált mindenkit időben kiszolgálni, a törpék itták a sört és hangos nevetésük az egész helyet betöltötte. 

– Alexandra! – lépett egy mosolygó arc a lányhoz és arcon csókolta. – Gyönyörű vagy!

– Köszönöm, Mary Margaret, neked is igazán jól áll a királynői öltözék. Csak nem egy régi öltözet, ami megmaradt a gardróbodból? – kérdezte kedveskedve Alex.

– Mondhatjuk így is. Mondd csak, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz, csak nincs valami baj a lányokkal?

– Mi? Jaj, dehogyis, náluk jobb lakótársat elképzelni sem tudnék. Igaz még mindig nem értem, hogy vehettétek rá Elsát, hogy velünk maradjon és ne rohanjon hanyatt-homlok vissza Arendellbe. 

– Te is tudod, hogy a Hókirálynő még mindig a környéken ólálkodik, és addig Elsa itt nagyobb biztonságban van, mint otthon. 

Mielőtt Alexandra meggyőzhette volna ennek ellenkezőjéről az egykor Hófehérkeként élő nőt, a férje már el is rabolta tőle sűrű bocsánatkérések közepette, hogy együtt táncoljanak. Így, mint oly’ sokszor, Alex ismét egyedül maradt, és távolról szemlélhette a táncosokat, a boldog arcokat és azokat, akik bár sokáig ismeretlenként éltek egymás mellett, most mégis egyként, egy családként boldogultak a nagyvilágban.

Bár az átok kezdete óta köztük élt, sosem érezte magát odavalósinak, mintha egy távoli idegen lett volna, aki sosem ismerte önmagát, vagy a családját. Hiába is próbált rájönni, ki volt a mesék birodalmában, sosem járt sikerrel, pedig még Regina segítségét is kérte. Ám valahányszor próbálkoztak akadályokba ütköztek. Hol Alex ájult el, hol Regina merült ki a folytonos megerőltetéstől. Az ilyen alkalmakat követően a lány csalódottan tért haza és barátnői bármit is tettek, nem tudott mosolyogni. Csak magára zárta az ajtót és halkan zokogott. 

Szüntelenül a múltja után sóvárgott. Valahányszor látta a boldog Storybrooke-i emberek, ő is azon gondolkodott, vajon hol vannak az ő szerettei? Várja egyáltalán valaki? Ám ahogy múlt az idő, kezdte úgy érezni, sosem találja meg azokat, akiket egykor elvettek tőle.

Kesergéséből azonban egy váratlan esemény rázta fel. 

Nagyi fogadójának ajtaja csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett, csakhogy őt nem igazán kedvelték a helyiek. Pontosabban csak az egyiküket gyűlölték. 

Egy barna hajú, kedves mosolyú lány lépett be, kezében könyvek sokaságával és egy hatalmas pennával, megmutatva valódi természetét. Belle szebb volt, mint valaha, ám párja láttán mindenkiben megfagyott a vér.

Sokan ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy az egykor Mr. Goldként megismert köpönyegforgató, sunyi alak a társaságba merészkedett. Alex csak rosszat hallott a sánta, tenyérbe mászó modorú férfiról. Bár jómaga sosem üzletelt vele, és személyes tárgyat sem talált nála, Elsa és Anna sokat mesélt neki a férfi eszközeiről és arról, hogy bármire képes a hatalomért. 

– Imádja a hatalmat – mondta egyik beszélgetésük alkalmával Elsa.

– Te talán nem? – kérdezett vissza Alex – Hisz’ Arendelle királynője vagy.

– Igen,de én nem használom rosszra a hatalmam, Alex. Emlékszel, meséltem, hogy mennyit szenvedtem a varázserőm miatt. Volt, hogy a hegyekbe menekültem, hogy ne ártsak senkinek. Ám ez az alak örömmel teszi tönkre mások életét.

Ez volt az a mondat, ami örökre beleégett Alex tudatába, épp ezért olyan messzire ment Goldtól, amennyire csak lehetett. 

– Alexandra, kedvesem! – hallotta a jól ismert, mézes-mázos hangot.

– Mr. Gold – morogta de nem nézett a férfira, csak az ellenkező irányban beszélgető párokat figyelte. 

– Irigykedsz talán?

– Mit tudhat maga erről? Nincs is szíve – mondta Alexandra mogorván.

– Oh, ugyan. Tévedsz, drágaságom. Hisz épp az imént sétált be mellettem – ült mellé a férfi kedélyes hangulatát leplezetlenül, majd intett Rubynak, hogy kér két italt.

Az egyiket Alexandra elé tette és arra bíztatta a lányt, igyon vele egyet. A vendég futó pillantást vetett az italra, ami nem volt épp bizalom gerjesztő színű. Fekete volt, akár az éjszaka és meglehetősen erősnek bizonyult.

– Köszönöm, de nem vagyok szomjas – tolta el maga elől az italt

– Ugyan, csak egyet. A barátságunk emlékére.

– Sose voltunk barátok – mondta Alexandra.

– Minden rendben, Alex? – lépett hozzá Anna – Talán zaklat téged?

– Dehogy, csak beszéltünk, kedveském – nevetett Gold – Épp azt meséltem a kis barátnődnek, hogy ismertem őt, amikor még a mesék világában élt. Találó a jelmeze is, hiszen boszorkány volt.

– Micsoda? – csodálkozott Alex – Én…én gonosz voltam? Az lehetetlen, sose tudnék ártani senkinek.

Gold azonban nem szólt. Csak mosolygott, míg Anna heves vitába kezdett vele. Az Arendelle-i hercegnő legszívesebben kihajította volna az álnok férfit, ám Belle megvédte kedvesét. 

Hamarosan egész kis vitafórum alakult ki a fogadóban és volt aki azt követelte, hogy Gold azonnal távozzon, hiszen a meghívás egyedül Belle-nek szólt, őt senki sem hívta meg, hogy elrontsa a légkört. 

A csetepaténak végül Emma vetett véget, aki arra kérte Goldot, hagyja el a mulatságot. A férfi érdekes mód szót fogadott, és nyájas mosoly kíséretében, igazi gonoszként távozott. Belle követte. 

Alex szinte fel sem fogta, mi történt körülötte. A gondolatait még mindig az foglalta le, amit Gold mondott. Az esze újra és újra elé lökte a szót: boszorkány. Az ő ismeretében ez rosszabb volt a semminél is. A boszorkány tipikusan gonosz szereplő volt, olyan, aki nem érdemelte a boldogságot és örök szomorúságra volt ítélve. 

Elkeseredettségében egy húzásra megitta az italt, amit eddig érintetlenül hagyott, majd hagyta, had alakuljanak a dolgok a maguk módján. 

Ám kis idő múltán furcsán érezte magát. Csaknem meggyulladt olyan melege volt, a fejét pedig mintha satuba szorították volna, csaknem felrobbant a fájdalomtól. Bár még éjfélt sem mutatott az óra, arra kérte Elsát, induljanak el haza, mert rosszul van. 

Barátnője magára hagyta az éppen Kristoffal táncoló Annát és együtt, kart karba öltve útnak indultak a lakásuk felé.

– Jobban vagy már? – kérdezte aggódva út közben.

– Jobban leszek, amint hazaérünk – mondta Alex fáradtan – Jó ég, Elsa! Nagyon fáj a fejem.

– Amint hazaérünk, lepihensz. Egyet se félj! – nyugtatta barátnője – Holnapra kutya bajod sem lesz, és mehetsz is vissza a kis tanítványaidhoz. Tudod, hogy epekedve várják a kedvenc tanító nénijüket.

Alexet elszomorította a gondolat, ha az iskolában igazgatott gyerekekre gondolt. Hisz’ akárcsak Mary Margaret, ő is tanár volt. Az alsósok osztályát bízták rá, és imádta a munkáját. Az a csillogás, amit a gyerekek szemében látott, mindenért kárpótolta. Ám a tudat, hogy boszorkányként élt, megrémítette.

Hogy tudna így tanítani? Vajon ha a szülők megtudják ki is volt ő nem zárják-e el tőle a gyerekeiket. Akaratlanul is arra gondolt, hogy ő volt a Jancsi és Júliskából ismert gonosz boszorkány, aki fogságba tartotta azt a sok ártatlan gyermeket és amikor megéhezett, mindet felfalta.

Hirtelen azonban a rosszullét erősebben csapott le rá, mint előtte bármikor. 

– Elsa…

Hiába próbált szólni barátjának, a világ elsötétült előtte és érezte, hogy zuhan a föld felé.

– Alex? – kapta el ijedten Elsa. – Alexandra!

Ijedten látta, hogy barátnője elvesztette az eszméletét, és hiába is hívogatta, nem tért magához. Mindent megpróbált, de semmin sem tudott változtatni. Elkeseredetten érintette meg lakótársa arcát.

Érezte, ahogy a kétségbeesés, a félelem minden sejtjét megtölti, ám ennek sokkal rosszabb következménye is volt. A varázsereje hóesésként csillapította félelemét. Elsa az égre pillantott, és látva, hogy mi történik úgy gondolta, jobb ha segítséget hív. Még nem jártak messze a fogadótól, így remélte, hogy valaki meghallja a hangját.

– Segítség! – kiáltotta sírva. – Valaki segítsen.

Mintha csak varázslat lett volna, Anna kiszaladt a fogadóból, és nővérét kereste. Kisvártatva meg is találta és látta, hogy mi történt. Visszaszaladt, hogy segítséget hozzon. Hamarosan egész kis sereg gyűlt össze az ájult lány körül.

– Elsa! – állította fel nővérét Anna – Mi történt?

– Nem tudom, egyszer csak összeesett. Anna, ugye, ugye ez nem miattam van? Ugye nem bántottam?

– Nem! – nyugtatta testvére – Te semmi rosszat nem tettél, ne félj!

A két nővér tehetetlenül nézte, ahogy lakótársukat egy mentőautóba fektetik és elviszik a kórházba, ahol talán többet is megtudhattak az állapotáról, azt azonban egyikük sem látta, hogy Gold eközben csábos mosolyát megvillantva, boltjának biztos rengetegéből figyeli az eseményeket.

– Tik-tak, kedveském! – motyogta nevetve – Tik tak!