2. rész: Rosaline

A múlt

A palota tróntermében hatalmas tömeg gyűlt össze. Pompás ruhaköltemények, és fess fiatalemberek sokasága várta, hogy láthassa az új trónörököst, aki immár a második volt a sorban. Patrick király unokáját, aki egy nap Arinkway ura lehet. 

Az emberek hosszú, tömött sorokban ácsorogtak, hogy csak egy pillantást vethessenek az újszülöttre és megajándékozzák szüleit, a boldog esemény alkalmából és a jövőre való tekintettel. A sok fodros alsószoknya, és kellemetlen sétapálca között egy aprócska kislány rángatta édesanyja kezét.

– Mama, menjünk már oda! – szólt dacosan.

– Várj egy kicsit Alexandra – suttogta a nő – Nem boríthatjuk fel a sort, csak azért, mert egy ifjú hölgy türelmetlen.

– De mama! – nyafogott a kislány.

Nyakát nyújtogatva próbálta megbecsülni hányan állnak még előtte, ám a sor olyan hosszú volt, hogy attól félt, sosem érnek oda a bölcsőhöz és nem láthatja a herceget. Még néhány percig toporgott, kiscipőjével trappolt édesanyja mellett, míg a nő egy rosszalló pillantást nem vetett rá. Abban a pillanatban eszébe jutott a tanítása, mely szerint egy igazi hölgy nem duzzog, nem türelmetlenkedik, de főként, nem ad okot arra, hogy közbeszéd tárgya legyen.

Végül megunva a várakozást, a kislány előre szaladt.

– Alexandra! – nyúlt utána az édesanyja.

Ám mire a volt udvarhölgy megmozdult a kislány már hetet hét határon túl volt, úton a kisherceg bölcsője felé. Kikerülte a várakozókat, és egyenesen a bölcsőhöz szaladt. A felnőttek nem szóltak egy szót sem, csak figyelték, ahogy a merész kicsi lány a trónörököshöz szalad. Ám olyan pindurka volt, hogy nem látott semmit, ugrált, szökdécselt, de nem látta, hogy milyen a kisbaba. 

– Segítsek, kicsike? – hallott egy kedves hangot a háta mögül.

Amikor megfordult, a nagyherceg állt mögötte, a király legidősebb fia. Kedves mosollya volt, és kék szeme, ami szinte az emberek lelkéig látott. Óvatosan a kislány hóna alá nyúlt és felemelte, így Alexandra láthatta a kicsit.

A kisbaba egészen addig aludt, de mikor Alexandra látta őt, mintha érezte volna, hogy figyelik felkelt és a kislányra nézett. Elnevette magát és felé nyúlt.

– De aranyos! – kuncogott Alexandra.

– Az bizony, nézd csak, mintha játszani akarna veled – mondta a nagyherceg.

– Hogy hívják? – nézett rá a kislány.

– Oh, ezt a kisfiút Calebnek hívják. 

– Ca…Caleb – ismételte Alexandra – Megfoghatom a kezét?

– Persze, kincsem – tartotta oda a férfi.

Alexandra kinyújtotta a kezét, és megfogta az aprócska kezet. A kis herceg elmosolyodott és mintha boldog lett volna. Abban a pillanatban senki sem láthatta azt a köteléket, ami a két kisgyerek között létrejött. Mindenki úgy gondolta, hogy ez csak egy olyan ritka pillanat, amikor egy kislány és egy újszülött először találkoznak.

– Alexandra! – sietett a nagyherceghez szoknyáját megemelve a kislány anyukája – Kylar herceg, bocsásson meg a kislányomnak, még nem ismeri az udvar szabályait.

– Oh, semmi baj, Rosetta – mosolygott a férfi, majd átadta a kislányt – Ahogy láttam, az unokaöcsém kedvelte őt. Nem is csoda, a kislánya igazi kis angyal. Mi a neve?

– Saline – mondta a kislány – A nevem Saline.

– Csak én hívlak így, kicsikém – fedte meg édesanyja – A teljes neve Rosaline Alexandra Gordon Locket.

***

Alex! Alex!

A lány hallotta, ahogy Elsa a nevén szólítja, és tudta, hogy ki kell nyitnia a szemét. Amikor magához tért, az első amit meglátott barátnője aggódó arca volt, és a Storybrooke-i kórház mennyezete.

– Elsa!

– Ó, hála istennek – sóhajtotta Elsa – Magadhoz tértél.

– Saline – motyogta Alex.

– Mit mondasz? – kérdezte a jobbján ülő Anna.

– Saline – ismételte a furcsa nevet – Ez a nevem.

– Alex, miről beszélsz?

– Nem Alex vagyok. Az igazi nevem Saline, most már emlékszem. A másik világban ez volt a nevem. Salinének hívtak.

– Na jó, én semmit sem értek – nézett nővérére Anna – Kimegyek szólok a többieknek, hogy felébredtél. Elsa, vigyázz rá!

Elsa közelebb ült barátnőjéhez és kicsit félve, kicsit aggódva szorította meg a kezét. Úgy tekintett rá, mintha értené, hogy mi történt vele, de igazság szerint Alexandra – vagyis inkább Saline – sem tudta mit látott, és miért épp most látta ezt az emléket.

– Szóval – sóhajtotta Elsa – Saline, ugye?

– Ez a nevem. Amikor elájultam, láttam egy emléket. Benne volt az anyukám, Rosetta, és egy kisfiú akit Calebnek hívtak – mondta majd hirtelen arca elkomorult és rohamléptekkel felült – Caleb! Hol van? Ó istenem, meg kell őt találnom.

– Alex, Alex, mit csinálsz? Feküdj vissza, semmi baj! – nyugtatgatta Elsa – Csak egy álom volt, nyugodj meg!

– Nem, te ezt nem érted, a herceg, ő az én…

– Alex, mi a baj? – sietett a szobába Mary Margaret – Nyugodj meg, semmi baj, bizontságban vagy. 

– Hol az a kétszínű, békaképű Mr. Gold?! – fakadt ki a lány – Azonnal beszélni akarok vele. Nincs semmi bajom, ne nyugtatgassatok már! 

Egyetlen mozdulattal lerázta barátai kezét és akaratát bizonyítva felült. A harag csak úgy tombolt az ereiben. Biztosra vette, hogy az alkuvadász boltos öntött valamit az italába, amitől elájult. Hiszen, amíg vele nem találkozott, minden normális volt.

– Alex…

– Hányszor mondjam még nektek, hogy nem Alex a nevem, hanem Saline! – fakadt ki a lány – Szólítsatok már így az isten szerelmére.

– Várj, én lemaradtam – nézett Elsára Mary Margaret – Tudja, hogy ki volt?

– Nem vagyok biztos benne, amióta felébredt, csak azt hajtogatja, hogy őt Salinének hívják és egy fiút keres. Egy kisgyereket, valami Calebet.

Mielőtt válaszolhatott volna, az orvos belépett a szobába, és közölte, hogy csak egy múló rosszullét volt az egész, és hazamehet. Több sem kellett neki, meg sem várva a zárójelentését, felkapta a kabátját, majd elindult, hogy megkeresse azt, aki az egész problémát okozta.

Átvágott a főutcán, majd a könyvtártól lévő harmadik üzlet ajtajához lépett. Bár az ajtó ott fityegett a zárva tábla, ő mit sem törődve vele, belépett a boltba, ahol mások személyes tárgyai amolyan kacattárként voltak elhelyezve. Hol egy harmónika, hol egy régi könyv, hol egy szép óra lapult meg a polcokon. Őt azonban ez mind nem érdekelte.

– Gold! – kiáltotta el magát.

A botorkáló férfi azonban nem jelent meg előtte. Ez a húzás annyira feldühítette Salinét, hogy ingerülten püfölni kezdte a kasszánál lévő kis csengőt, jelezve, hogy igencsak türelmetlenül várja a bolt tulajdonosát. Újra és újra megtapicskolta a csengőt, ami csilingelésével jelzett. Már vagy húszadszorra ismételte meg a műveletet két perc alatt, amikor a hátsó helyiségből elősántikált a kissé öreg, megviselt arcú Gold.

– Istenkém, mi ilyen sürgős? – kérdezte szokásos negédes modorát elővéve.

– Mi csinált velem? – kérdezte szinte sziszegve Saline.

– Nem tudom, mire gondol – vont vállat a férfi, két kezével a botjára támaszkodva.

– Itatott velem valamit Nagyinál, amitől emlékeztem arra, hogy ki vagyok. Hol vannak az emlékeim? Hogy kerültem ide? Tudni akarom, mondja meg!

– Attól félek, nem segíthetek, kedveském. Ezekre a kérdésekre magától kell rájönnie.

– Ne játsszon velem Gold! – figyelmeztette – Tudom, hogy mindenkitől van itt valamije, maga olyan, mint egy rossz ószeres. Adja ide, ami az enyém volt! Gyerünk, vagy nem állok jót magamért.

Úgy tűnt, a terve hatott. Gold csupán fintorgott egyet, majd a háta mögött lévő polchoz botorkált, ahol egy ékszeres doboz állt. Kezébe vette és a pultra tette, majd Saline felé fordítva kinyitotta.

– Parancsoljon! – mondta unottan a férfi – Itt van, amit keres.

Saline sok medált látott a dobozban, de csak egy volt ismerős számára. Egy ezüst medál, amelynek ovális alakján egy fekete rózsa ült. Hófehér hátteréből olyan élethűen emelkedett ki a domborúnyomatos rózsa, hogy attól félt, a rajta lévő tüskék megszúrhatják az ujját. Remegő kézzel kivette a láncot és szemmagasságba emelte.

– Ez– suttogta – Ez az enyém!

– Akkor vigye – mondta Gold – Nekem nem kell. Meglehetősen egyedi ékszer ez ahhoz, hogy bárkinek is kelljen.

– Csak úgy odaadja nekem? – kételkedett Saline – Maga nem a nagylelkűségéről híres és le merném fogadni, hogy maga okozta a rohamomat is. Ugye? Tehát, tudja ki vagyok. Esetleg találkoztunk is?

– Nos, igen. Találkoztunk, de a többinek már magától kell rájönnie.

– Legyen – bólintott a lány – Ha ez az ára, annak hogy tudjam az igazat, akkor belemegyek a kis perverz játékába. 

– Gondolom az ajtóig nem kell kikísérnem, ugye?

– Ne fáradjon, kitalálok magam is! – felelte a lány és már sarkon is fordult, hogy távozzon a boltból.

Amint maga mögött hagyta Gold bűnbarlangját, úgy érezte, fellélegezhet. Hogy nem kell attól félnie, hogy a múltja miatt ki van szolgáltatva a vénembernek.

Ahogy hazafelé sietett, érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Izgatott volt és tudni akarta, hogy ki volt ő.

1. rész: Havazás Storybrooke-ban

Halloween estéje volt.

A boszorkányok, szellemek és mindenféle fura szerzet éjszakája. Amikor az emberek furcsa jelmezekbe öltözve partikra járnak, sokat isznak és igyekeznek elfeledni az ünnep igazi jelentését, vagyis a félelmet a természetfelettitől.

Main állam egy eldugott kis csücskében, Storybrooke városában mindenki az esti bulira készült Nagyi fogadójában. Nem volt ezzel másképp a River street három alatt élő három fiatal nő is, akik nagyokat nevetve készülődtek a partira. A hifi toronyból zene szólt, amit ők néhány pohár pezsgő elfogyasztása után lelkesen énekeltek, miközben kifestették magukat és felvették a jelmezeiket. 

– Elsa! – kiáltotta egyikük – Ugye varázsolsz ma? 

– Anna, elég! Öltözz már, mert sosem érünk oda a partira.

– Jól van! Alex, gyere már ki a paraván mögül! – nevetett az Annának nevezett lány.

Lakótársuk mosolyogva bújt elő az öltöző paraván mögül. Alex hosszú barna haját francia fonásba kötötte, míg lábára hosszú, magassarkú csizmát húzott, amihez felvett egy fekete ruhát és mindezt egy fekete, lila szalagos boszorkánysüveggel dobta fel. Elegánsan megpördült barátnői előtt és nagyokat kuncogva várta a bírálatot.

– Na, hogy festek? – kérdezte.

– Mint a Nyugati Boszorkány, csak az irigység nélkül a bőrödön – jelentette ki Elsa karba tett kézzel.

– Drága, drága Elsa – lépett hozzá a lány – Miért vagy ilyen morcos? Talán Morgónak öltözöl? De hiszen azt Leroy már megtette! Ne legyél ilyen komoly.

– Attól félek túl sok pezsgőt ittatok.

– Te viszont nem ittál eleget! – kiáltotta ki Anna a paraván mögül.

Alex elnevette magát a frappáns válaszon, majd komoly ábrázattal Arendelle királynőjéhez fordult. Látta, hogy Elsának rosszul estek a szavak amelyekkel húgával illették. Szegény lány olyan szomorú volt, hogy körülötte apró hópelyhek jelezték hangulatát.

– Elsa – karolta át barátnője vállát – Tudod, hogy nem úgy gondoltuk. Nem akartunk megbántani. 

– Tudom, csak… még meg kell szoknom, hogy milyen az, ha elengedem magam. Egyébként gyönyörű vagy, Alexandra! – szorította meg a lány kezét – Lehet, hogy boszorkány voltál a másik világban? 

– Nem tudom – mondta a távolba pillantva – Néha látok képeket, de nem hiszem, hogy az a másik életemből vannak. Lehet, hogy csak álmok, de azt tudom, hogy ebben a világban, és a másik világban is ti ketten vagytok a legjobb barátnőim. Még ha Anna időnként az agyamra is megy!

– Hallak ám! – szólt ki rá a megnevezett.

– Te inkább öltözz! – szólt rá Alex.

Anna tovább csacsogott, miközben újabb és újabb ruhadarabok kerültek a paraván mögé, de valahogy egyik sem volt tökéletes. Végül Elsa volt az, aki ráparancsolt húgára, hogy fejezze be a válogatást, hiszen már így is késésben voltak. Az öltözködést követően Alex, mint egy boszorkány, Anna és Elsa önmagának öltözött, mindössze annyi kivétellel, hogy Elsa nem a jól ismert kék, királynői ruháját viselte, hanem a koronázási ruháját, hosszú, szőke haját pedig kontyba fogta, ezzel kihangsúlyozva arca tökéletes fehérségét és eredendő királynői báját.

A három lány együtt indult útnak, hogy barátaikkal ünnepeljenek Nagyinál. Amikor beléptek már tartott a mulatság és mindenki boldog mosollyal üdvözölte őket. Minden a megszokott volt, Nagyi Rubyval veszekedett, miközben a lány próbált mindenkit időben kiszolgálni, a törpék itták a sört és hangos nevetésük az egész helyet betöltötte. 

– Alexandra! – lépett egy mosolygó arc a lányhoz és arcon csókolta. – Gyönyörű vagy!

– Köszönöm, Mary Margaret, neked is igazán jól áll a királynői öltözék. Csak nem egy régi öltözet, ami megmaradt a gardróbodból? – kérdezte kedveskedve Alex.

– Mondhatjuk így is. Mondd csak, minden rendben? Olyan szomorúnak tűnsz, csak nincs valami baj a lányokkal?

– Mi? Jaj, dehogyis, náluk jobb lakótársat elképzelni sem tudnék. Igaz még mindig nem értem, hogy vehettétek rá Elsát, hogy velünk maradjon és ne rohanjon hanyatt-homlok vissza Arendellbe. 

– Te is tudod, hogy a Hókirálynő még mindig a környéken ólálkodik, és addig Elsa itt nagyobb biztonságban van, mint otthon. 

Mielőtt Alexandra meggyőzhette volna ennek ellenkezőjéről az egykor Hófehérkeként élő nőt, a férje már el is rabolta tőle sűrű bocsánatkérések közepette, hogy együtt táncoljanak. Így, mint oly’ sokszor, Alex ismét egyedül maradt, és távolról szemlélhette a táncosokat, a boldog arcokat és azokat, akik bár sokáig ismeretlenként éltek egymás mellett, most mégis egyként, egy családként boldogultak a nagyvilágban.

Bár az átok kezdete óta köztük élt, sosem érezte magát odavalósinak, mintha egy távoli idegen lett volna, aki sosem ismerte önmagát, vagy a családját. Hiába is próbált rájönni, ki volt a mesék birodalmában, sosem járt sikerrel, pedig még Regina segítségét is kérte. Ám valahányszor próbálkoztak akadályokba ütköztek. Hol Alex ájult el, hol Regina merült ki a folytonos megerőltetéstől. Az ilyen alkalmakat követően a lány csalódottan tért haza és barátnői bármit is tettek, nem tudott mosolyogni. Csak magára zárta az ajtót és halkan zokogott. 

Szüntelenül a múltja után sóvárgott. Valahányszor látta a boldog Storybrooke-i emberek, ő is azon gondolkodott, vajon hol vannak az ő szerettei? Várja egyáltalán valaki? Ám ahogy múlt az idő, kezdte úgy érezni, sosem találja meg azokat, akiket egykor elvettek tőle.

Kesergéséből azonban egy váratlan esemény rázta fel. 

Nagyi fogadójának ajtaja csilingelve jelezte, hogy újabb vendég érkezett, csakhogy őt nem igazán kedvelték a helyiek. Pontosabban csak az egyiküket gyűlölték. 

Egy barna hajú, kedves mosolyú lány lépett be, kezében könyvek sokaságával és egy hatalmas pennával, megmutatva valódi természetét. Belle szebb volt, mint valaha, ám párja láttán mindenkiben megfagyott a vér.

Sokan ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy az egykor Mr. Goldként megismert köpönyegforgató, sunyi alak a társaságba merészkedett. Alex csak rosszat hallott a sánta, tenyérbe mászó modorú férfiról. Bár jómaga sosem üzletelt vele, és személyes tárgyat sem talált nála, Elsa és Anna sokat mesélt neki a férfi eszközeiről és arról, hogy bármire képes a hatalomért. 

– Imádja a hatalmat – mondta egyik beszélgetésük alkalmával Elsa.

– Te talán nem? – kérdezett vissza Alex – Hisz’ Arendelle királynője vagy.

– Igen,de én nem használom rosszra a hatalmam, Alex. Emlékszel, meséltem, hogy mennyit szenvedtem a varázserőm miatt. Volt, hogy a hegyekbe menekültem, hogy ne ártsak senkinek. Ám ez az alak örömmel teszi tönkre mások életét.

Ez volt az a mondat, ami örökre beleégett Alex tudatába, épp ezért olyan messzire ment Goldtól, amennyire csak lehetett. 

– Alexandra, kedvesem! – hallotta a jól ismert, mézes-mázos hangot.

– Mr. Gold – morogta de nem nézett a férfira, csak az ellenkező irányban beszélgető párokat figyelte. 

– Irigykedsz talán?

– Mit tudhat maga erről? Nincs is szíve – mondta Alexandra mogorván.

– Oh, ugyan. Tévedsz, drágaságom. Hisz épp az imént sétált be mellettem – ült mellé a férfi kedélyes hangulatát leplezetlenül, majd intett Rubynak, hogy kér két italt.

Az egyiket Alexandra elé tette és arra bíztatta a lányt, igyon vele egyet. A vendég futó pillantást vetett az italra, ami nem volt épp bizalom gerjesztő színű. Fekete volt, akár az éjszaka és meglehetősen erősnek bizonyult.

– Köszönöm, de nem vagyok szomjas – tolta el maga elől az italt

– Ugyan, csak egyet. A barátságunk emlékére.

– Sose voltunk barátok – mondta Alexandra.

– Minden rendben, Alex? – lépett hozzá Anna – Talán zaklat téged?

– Dehogy, csak beszéltünk, kedveském – nevetett Gold – Épp azt meséltem a kis barátnődnek, hogy ismertem őt, amikor még a mesék világában élt. Találó a jelmeze is, hiszen boszorkány volt.

– Micsoda? – csodálkozott Alex – Én…én gonosz voltam? Az lehetetlen, sose tudnék ártani senkinek.

Gold azonban nem szólt. Csak mosolygott, míg Anna heves vitába kezdett vele. Az Arendelle-i hercegnő legszívesebben kihajította volna az álnok férfit, ám Belle megvédte kedvesét. 

Hamarosan egész kis vitafórum alakult ki a fogadóban és volt aki azt követelte, hogy Gold azonnal távozzon, hiszen a meghívás egyedül Belle-nek szólt, őt senki sem hívta meg, hogy elrontsa a légkört. 

A csetepaténak végül Emma vetett véget, aki arra kérte Goldot, hagyja el a mulatságot. A férfi érdekes mód szót fogadott, és nyájas mosoly kíséretében, igazi gonoszként távozott. Belle követte. 

Alex szinte fel sem fogta, mi történt körülötte. A gondolatait még mindig az foglalta le, amit Gold mondott. Az esze újra és újra elé lökte a szót: boszorkány. Az ő ismeretében ez rosszabb volt a semminél is. A boszorkány tipikusan gonosz szereplő volt, olyan, aki nem érdemelte a boldogságot és örök szomorúságra volt ítélve. 

Elkeseredettségében egy húzásra megitta az italt, amit eddig érintetlenül hagyott, majd hagyta, had alakuljanak a dolgok a maguk módján. 

Ám kis idő múltán furcsán érezte magát. Csaknem meggyulladt olyan melege volt, a fejét pedig mintha satuba szorították volna, csaknem felrobbant a fájdalomtól. Bár még éjfélt sem mutatott az óra, arra kérte Elsát, induljanak el haza, mert rosszul van. 

Barátnője magára hagyta az éppen Kristoffal táncoló Annát és együtt, kart karba öltve útnak indultak a lakásuk felé.

– Jobban vagy már? – kérdezte aggódva út közben.

– Jobban leszek, amint hazaérünk – mondta Alex fáradtan – Jó ég, Elsa! Nagyon fáj a fejem.

– Amint hazaérünk, lepihensz. Egyet se félj! – nyugtatta barátnője – Holnapra kutya bajod sem lesz, és mehetsz is vissza a kis tanítványaidhoz. Tudod, hogy epekedve várják a kedvenc tanító nénijüket.

Alexet elszomorította a gondolat, ha az iskolában igazgatott gyerekekre gondolt. Hisz’ akárcsak Mary Margaret, ő is tanár volt. Az alsósok osztályát bízták rá, és imádta a munkáját. Az a csillogás, amit a gyerekek szemében látott, mindenért kárpótolta. Ám a tudat, hogy boszorkányként élt, megrémítette.

Hogy tudna így tanítani? Vajon ha a szülők megtudják ki is volt ő nem zárják-e el tőle a gyerekeiket. Akaratlanul is arra gondolt, hogy ő volt a Jancsi és Júliskából ismert gonosz boszorkány, aki fogságba tartotta azt a sok ártatlan gyermeket és amikor megéhezett, mindet felfalta.

Hirtelen azonban a rosszullét erősebben csapott le rá, mint előtte bármikor. 

– Elsa…

Hiába próbált szólni barátjának, a világ elsötétült előtte és érezte, hogy zuhan a föld felé.

– Alex? – kapta el ijedten Elsa. – Alexandra!

Ijedten látta, hogy barátnője elvesztette az eszméletét, és hiába is hívogatta, nem tért magához. Mindent megpróbált, de semmin sem tudott változtatni. Elkeseredetten érintette meg lakótársa arcát.

Érezte, ahogy a kétségbeesés, a félelem minden sejtjét megtölti, ám ennek sokkal rosszabb következménye is volt. A varázsereje hóesésként csillapította félelemét. Elsa az égre pillantott, és látva, hogy mi történik úgy gondolta, jobb ha segítséget hív. Még nem jártak messze a fogadótól, így remélte, hogy valaki meghallja a hangját.

– Segítség! – kiáltotta sírva. – Valaki segítsen.

Mintha csak varázslat lett volna, Anna kiszaladt a fogadóból, és nővérét kereste. Kisvártatva meg is találta és látta, hogy mi történt. Visszaszaladt, hogy segítséget hozzon. Hamarosan egész kis sereg gyűlt össze az ájult lány körül.

– Elsa! – állította fel nővérét Anna – Mi történt?

– Nem tudom, egyszer csak összeesett. Anna, ugye, ugye ez nem miattam van? Ugye nem bántottam?

– Nem! – nyugtatta testvére – Te semmi rosszat nem tettél, ne félj!

A két nővér tehetetlenül nézte, ahogy lakótársukat egy mentőautóba fektetik és elviszik a kórházba, ahol talán többet is megtudhattak az állapotáról, azt azonban egyikük sem látta, hogy Gold eközben csábos mosolyát megvillantva, boltjának biztos rengetegéből figyeli az eseményeket.

– Tik-tak, kedveském! – motyogta nevetve – Tik tak!

Prológus

Az éjszaka sötétjében egy magányos lovas vágtatott.

A hófehér paripa lélekszakadva rohant a Ragyogás Erdejének mélységet idéző sötét táján, miközben a fákat karmokká változtatta a holdsugár. A lovat vezető fiatal lány egy pillanatnyi pihenőt sem engedett a jószágnak, irdatlan iramot diktálva rohant át az éjszakán, mintha üldözte volna valaki, ám mögötte senki sem jött. Egyedül rohant a végzete felé, miközben arcát könnyek borították.

– Gyorsabban Shezade! – kiáltott a lóra és újból gyorsabb iramot diktált.

Ahogy vágtatott, az egyik ág megkarmolta az arcát. Halkan felkiáltott, amikor a bőre alá mélyedt a faág. Arcához kapva csak a friss vágást és az abból kiszivárgó vért érezte. A vér meleg volt, az éjszaka pedig túl hideg, mégsem állt meg a sebbel foglalkozni, sem pedig a fájdalommal, amely szinte eltörpült a szívét gúzsba kötő kín mellett.

Hogy élhetne nélküle? 

Ez a kérdés záporozott folyamatosan a tudatában.

Folyton hátrapillantott, mintha azt várta volna, hogy egyszer csak feltűnik az a bizonyos alak, aki lovával utánaeredt és kényszeríti arra, hogy megváltoztassa tervét. Ám nem jött senki. Ahogy a szeretet férfi sem térhet vissza hozzá soha többé. 

Egy éles bal kanyart követően egy bükkfákkal szegélyezett tisztásra érkezett, ahol csak a magas fű és a szél fogadta, amely úgy kószált a tájon akár egy részeg kísértet. Megérkezett céljához.

Leszállt lováról, és hagyta, hogy az állat kipihenje magát a megerőltető vágta után. A magas fűben sétálva az égre pillantott. Hogy képesek a csillagok így ragyogni? – tűnődött. 

Abroncsos ruhája suhogó hangot adott ki, ahogy a tisztáson sétált. Tudta mit kell tennie, de a szíve folyamatosan ellenkezett, hogy megtegye. Remegő kézzel érintette meg a fekete rózsás medált a nyakában és érezte, hogy az, akitől kapta vele van. Ám nem azt mondta amire számított. Ő sose engedné, hogy Vele tárgyaljon, mindent megtenne, hogy lebeszélje.

Fordulj vissza, Line! – ezt mondta volna neki – Kis boszorkányom, hallgass rám! Ne tedd ezt.

Kis boszorkányom.

Ő volt az egyetlen, aki így hívta, az egyetlen ember, aki előtt nem titkolta a képességeit, aki sosem tekintett rá szörnyetegként, csak azért mert varázsolni tudott. És épp őt akarta vissza kapni. Eldöntötte mit akar, már csak azt az egyetlen szót kellett kimondania. Vett egy mély levegőt és az ég felé nézett.

– Rumpelstilskin! – mondta hangosan.

Nem történt semmi, csak a szél fütyült a fák között. A lány ismét mély levegőt vett, majd gondolataival a céljára fókuszált.

– Rumpelstilskin! – ismételte, ám a hatás ismét elmaradt – Hogy az istenek verjenek meg, te kerge varázsló! – morogta – Rumpelstilskin!

– Itt vagyok, kedvesem! – jelent meg egy idegen alak mögötte.

Ijedten sikoltott, majd megfordult a tengelye körül, hogy lássa az alakot, aki oly torz és groteszk látványt nyújtott, amilyet még sosem látott az előtt. A szeme és a bőre akár egy varangyé, ujjai pedig akár egy póké. Nevetése önfeledt kuncogáshoz hasonlított, és ahogy lépdelt, mintha szökdécselt volna. Körbejárta a lányt és mintha az árut mustrálta volna, tenyerét dörzsölgetve nevetett.

– Nocsak, nocsak, mit hozott felém a szél! Gregor király lázadó leánykája – mondta – Mit keresel itt, kicsikém?

– Azt hallottam, hogy tudsz nekem segíteni.

– Attól függ. Meséld csak el nekem, mi nyomja a lelkedet, kicsi Saline.

– Tudni akarom, hogy igaz-e amit ma megtudtam.

– Áh, Domenico hercegéről van szó. A kis Harry Calebről, igaz? – kuncogott a varangyképű.

– Neked mániád a kis képző? – csattant fel bosszúsan Saline

– Hátrébb az agarakkal, kedveském – emelte fel kezét nevetve Rumpelstilskin – Természetesen tudom mi történt a te délceg hercegeddel és azt is tudom, hogy mit forgatsz a csinos fejecskédben, de attól tartok nem segíthetek.

– Mi? – motyogta Saline riadtan – Miért nem?

– A halottakat nem hozhatom vissza. A mágia sok mindenre képes, de erre nem. 

Saline elkeseredetten fordult el a mágustól. 

Caleb a kedvese volt, az akit a legjobban szeretet a világon, és elborzasztotta a gondolat, hogy nélküle kell leélnie a hátralévő életét. Ám ekkor különös dolgot vett észre az éjszakai égbolton. 

Olyan volt akár a sarki fény, csak a szivárvány színei helyett ez átható, fehér fény volt, amely melegséggel szőtte át az éjszakát. Elmosolyodott, amikor meglátta.

– A Remény Fénye – motyogta boldogan.

– Attól félek tévedsz, kedvesem! – mondta Rumpelstilskin – Ez ugyanis nem a kis szerelmed jele, hogy figyel téged, hanem a Gonosz Királynő átka.

– A Gonosz Királynő? Az lehetetlen, ő egy másik birodalomban él. Nem érhet el Domenicóig a keze.

– Sose mond, hogy soha, kedveském! A Gonosz Királynő ugyanis elég dühös a mi kis Hófehérkénkre és az ő Bűbájos Hercegére. A gyereküket akarja, így létrehozott egy olyan erős átkot, ami nem ismer határokat, és attól félek, a ti kis birodalmatokat is elpusztítja. Ó, csak nem rettegést látok a szemedben, kis boszorkány? Félsz? Rettegsz a haláltól?

– Attól mindenki fél – jelentette ki Saline.

– Tudod – tünődött hangosan Rumpelstilskin – Azt hiszem tudok segíteni neked. 

Saline egy pillanat alatt megfeledkezett a terveiről és érdeklődéssel hallgatta az alkuvadász szavait. Rumpel elmondta neki, hogy a gonosz királynő új világában megtalálhatja imádott hercegét és együtt új életet kezdhetnek. Ehhez azonban át kell jutnia ebbe a másik világba.

– Hogy jutok oda?

– A segítségem nélkül semmiképp – kuncogott a mágus.

– Akkor segíts! – követelte Saline.

– Mennyit ér neked, hogy újra lásd a herceget? – kérdezte Rumpel.

– Bármit – felelte a lány.

– Nagyszerű! – nevetett győzedelemittasan a varangy – Épp ezt akartam hallani. 

Egyetlen mozdulat a levegőben és Saline előtt egy meglehetősen hosszú pergamen gördült le, amelyen hosszas szöveg tárgyalta a közte és Rumpelstilskin között megkötendő szerződés részleteit.

– Minden varázslatnak ára van, kedveském! 

– Mit kérsz cserébe? – kérdezte Saline.

– A varázserődet.

Saline ijedten hátrált tőle.

– Minek az neked? – szorította mellére a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy varázsereje kiszökjön a lelkéből.

– Most tényleg ilyen ostoba vagy, vagy csak csinálod. Te vagy a Fény Boszorkánya! Így nem létezik nálad hatalmasabb erő ezen a vidéken. De kis ár ez azért, hogy Calebbel legyél, nem de?

Nem válaszolt azonnal. Nem bízott Rumpelben, és a szíve azt súgta neki, hogy Caleb még él, csak épp nem tudja hogyan lépjen kapcsolatba vele. Ugyanakkor mindig is gyűlölte a varázserejét, és gyermekként boldogan lemondott volna róla. De honnan tudhatná, hogy a manó nem hazudik? Mi a biztosíték arra, hogy ha neki adja a varázserejét, akkor újra láthatja szerelmét.

– Tikk-takk, kedveském! Tikk-takk! – figyelmeztette alkupartnere, utalva arra, hogy véges a csevegésre szánt idejük. Ezzel sürgetve a döntését – Áll az alku?

– Igen – nyújtotta felé a kezét Saline – Tiéd az erőm!

– Pompás! – nevetett Rumpelstilskin és megragadta a kezét.

Mintha egy hatalmas örvény szívta volna ki minden energiáját. A varázslat kékes-fehér energiaörvényként távozott a testéből, egyesen egy aprócska üvegcsébe, amit Rumpelstilskin tartott. Minden ereje elhagyta, a varázslat teljesen legyengítette és a végén annyi ereje sem maradt, hogy állni tudjon. 

A talaj kicsúszott a lába alól és ő ott találta magát a fűben térdelve, mint egy legyőzött ellenfél. Remegett minden végtagja, miközben igyekezett feltápászkodni. 

– Add ide, ami megmenthet – követelte.

Rumpel állta a szavát. Egy másik üvegcsét nyújtott át a lánynak, amiben különös fekete szérum lötyögött ide-oda. A mágus elmondta az utasításait. Amikor Saline visszaér a kastélyba, hörpintse ki az üveg tartalmát, amitől a szíve megáll, de nem fog meghalni. Az ébredést követően a Gonosz Királynő új világában fogja találni magát, és ott, megtalálhatja szerelmét.

Ezt követően az alkuvadász csettintett egyet és egy zöld füstfelhő kíséretében eltűnt a mezőről. Saline az égre pillantva látta, ahogy a Gonosz Királynő átka egyre közelebb és közelebb ér hozzá, így haladéktalanul útra kelt.

Shezade nyergébe pattanva a kastélyba vágtatott, és az Északi Toronyba rohant. Ott levette a köpenyét, és elővette a fiolát. Letépte a dugót, majd a szájához emelte az üvegcsét. Ám hirtelen megingott elhatározásában. 

Ez a helyes? Ezt kell tennie? 

Vajon mit szólna Caleb ha látná, hogy mit tett csak azért, hogy vele legyen? 

Gondolatainak egy hatalmas robbanás szabott gátat, majd kiáltások rázták meg a palotát. Mindenki menekült, egy nő pedig elkiáltotta magát, hogy Jégszirmot megtámadták. Saline úgy gondolta ez az isteni jel, hogy meg kell innia a bájitalt. 

Az ajkához emelte az üvegcsét, és egyetlen kortyra megitta az egészet. Keserű volt, és érezte, ahogy marja a torkát. Aztán jött a fájdalom. Az erős, szorító érzés, ami gúzsba kötötte a szívét és sikoltásra késztette. A mellkasához kapott, mintha ki akarta volna tépni a szívét, de hiába, semmit sem tehetett a fájdalom ellen.

Tudta, hogy nem lesz könnyű, hiszen a halál sosem az, de nem gondolta, hogy ilyen fájdalmas lesz. A földre rogyott, zihált, próbált nem a kínokra gondolni. Hallotta a kintről jövő zajokat, a harc össze nem keverhető kakofóniáit, amelyeket már ismert.

Ekkor ütemes dübörgés ütötte meg a fülét. Valaki be akarta törni az ajtót, szüntelenül ostromolta a régi fa átjárót. Nem számított már semmi, neki senki sem árthatott többé. 

– Line! – hallott egy ismerős hangot.

Csak egyetlen ember hívta így. 

Caleb adta neki ezt a becenevet amikor még nagyon kicsik voltak. Elmosolyodott, mert azt hitte Rumpelstilskin varázsszere hatásos volt. Árnyakat, elmosódott képeket látott a világból, de azt érezte, hogy valaki a karjaiba veszi gyenge testét.

– Line – hallotta Caleb aggódó hangját.

Megtalálójára pillantott és azt hitte álmodik. Hollófekete haj, jégkék szemek, amelyek az ember lelkéig hatolnak és szomorú pillantás. Remegő kézzel érintette meg megmentője arcát.

– Caleb…

– Line, mit csináltál? – kérdezte a herceg aggódva.

– Követni akartalak – motyogta a lány elhaló hangon.

– Nem! Nézz rám, Line. Élek! Nem haltam meg, a Lázadók hazudtak neked. Saline ne hagyj el, tarts ki!

– Bocsáss meg hercegem…

– Line! – kiáltott rémülten a herceg – Line!

Ám Saline már semmit sem érzett. Szemét lassan lehunyta és hercege karjai közt örök álomba merült. Maga mögött hagyta a világot, amit bár a Lázadók elfoglaltak, a Gonosz Királynő átka örökre elpusztított.