2. rész: Rosaline

A múlt

A palota tróntermében hatalmas tömeg gyűlt össze. Pompás ruhaköltemények, és fess fiatalemberek sokasága várta, hogy láthassa az új trónörököst, aki immár a második volt a sorban. Patrick király unokáját, aki egy nap Arinkway ura lehet. 

Az emberek hosszú, tömött sorokban ácsorogtak, hogy csak egy pillantást vethessenek az újszülöttre és megajándékozzák szüleit, a boldog esemény alkalmából és a jövőre való tekintettel. A sok fodros alsószoknya, és kellemetlen sétapálca között egy aprócska kislány rángatta édesanyja kezét.

– Mama, menjünk már oda! – szólt dacosan.

– Várj egy kicsit Alexandra – suttogta a nő – Nem boríthatjuk fel a sort, csak azért, mert egy ifjú hölgy türelmetlen.

– De mama! – nyafogott a kislány.

Nyakát nyújtogatva próbálta megbecsülni hányan állnak még előtte, ám a sor olyan hosszú volt, hogy attól félt, sosem érnek oda a bölcsőhöz és nem láthatja a herceget. Még néhány percig toporgott, kiscipőjével trappolt édesanyja mellett, míg a nő egy rosszalló pillantást nem vetett rá. Abban a pillanatban eszébe jutott a tanítása, mely szerint egy igazi hölgy nem duzzog, nem türelmetlenkedik, de főként, nem ad okot arra, hogy közbeszéd tárgya legyen.

Végül megunva a várakozást, a kislány előre szaladt.

– Alexandra! – nyúlt utána az édesanyja.

Ám mire a volt udvarhölgy megmozdult a kislány már hetet hét határon túl volt, úton a kisherceg bölcsője felé. Kikerülte a várakozókat, és egyenesen a bölcsőhöz szaladt. A felnőttek nem szóltak egy szót sem, csak figyelték, ahogy a merész kicsi lány a trónörököshöz szalad. Ám olyan pindurka volt, hogy nem látott semmit, ugrált, szökdécselt, de nem látta, hogy milyen a kisbaba. 

– Segítsek, kicsike? – hallott egy kedves hangot a háta mögül.

Amikor megfordult, a nagyherceg állt mögötte, a király legidősebb fia. Kedves mosollya volt, és kék szeme, ami szinte az emberek lelkéig látott. Óvatosan a kislány hóna alá nyúlt és felemelte, így Alexandra láthatta a kicsit.

A kisbaba egészen addig aludt, de mikor Alexandra látta őt, mintha érezte volna, hogy figyelik felkelt és a kislányra nézett. Elnevette magát és felé nyúlt.

– De aranyos! – kuncogott Alexandra.

– Az bizony, nézd csak, mintha játszani akarna veled – mondta a nagyherceg.

– Hogy hívják? – nézett rá a kislány.

– Oh, ezt a kisfiút Calebnek hívják. 

– Ca…Caleb – ismételte Alexandra – Megfoghatom a kezét?

– Persze, kincsem – tartotta oda a férfi.

Alexandra kinyújtotta a kezét, és megfogta az aprócska kezet. A kis herceg elmosolyodott és mintha boldog lett volna. Abban a pillanatban senki sem láthatta azt a köteléket, ami a két kisgyerek között létrejött. Mindenki úgy gondolta, hogy ez csak egy olyan ritka pillanat, amikor egy kislány és egy újszülött először találkoznak.

– Alexandra! – sietett a nagyherceghez szoknyáját megemelve a kislány anyukája – Kylar herceg, bocsásson meg a kislányomnak, még nem ismeri az udvar szabályait.

– Oh, semmi baj, Rosetta – mosolygott a férfi, majd átadta a kislányt – Ahogy láttam, az unokaöcsém kedvelte őt. Nem is csoda, a kislánya igazi kis angyal. Mi a neve?

– Saline – mondta a kislány – A nevem Saline.

– Csak én hívlak így, kicsikém – fedte meg édesanyja – A teljes neve Rosaline Alexandra Gordon Locket.

***

Alex! Alex!

A lány hallotta, ahogy Elsa a nevén szólítja, és tudta, hogy ki kell nyitnia a szemét. Amikor magához tért, az első amit meglátott barátnője aggódó arca volt, és a Storybrooke-i kórház mennyezete.

– Elsa!

– Ó, hála istennek – sóhajtotta Elsa – Magadhoz tértél.

– Saline – motyogta Alex.

– Mit mondasz? – kérdezte a jobbján ülő Anna.

– Saline – ismételte a furcsa nevet – Ez a nevem.

– Alex, miről beszélsz?

– Nem Alex vagyok. Az igazi nevem Saline, most már emlékszem. A másik világban ez volt a nevem. Salinének hívtak.

– Na jó, én semmit sem értek – nézett nővérére Anna – Kimegyek szólok a többieknek, hogy felébredtél. Elsa, vigyázz rá!

Elsa közelebb ült barátnőjéhez és kicsit félve, kicsit aggódva szorította meg a kezét. Úgy tekintett rá, mintha értené, hogy mi történt vele, de igazság szerint Alexandra – vagyis inkább Saline – sem tudta mit látott, és miért épp most látta ezt az emléket.

– Szóval – sóhajtotta Elsa – Saline, ugye?

– Ez a nevem. Amikor elájultam, láttam egy emléket. Benne volt az anyukám, Rosetta, és egy kisfiú akit Calebnek hívtak – mondta majd hirtelen arca elkomorult és rohamléptekkel felült – Caleb! Hol van? Ó istenem, meg kell őt találnom.

– Alex, Alex, mit csinálsz? Feküdj vissza, semmi baj! – nyugtatgatta Elsa – Csak egy álom volt, nyugodj meg!

– Nem, te ezt nem érted, a herceg, ő az én…

– Alex, mi a baj? – sietett a szobába Mary Margaret – Nyugodj meg, semmi baj, bizontságban vagy. 

– Hol az a kétszínű, békaképű Mr. Gold?! – fakadt ki a lány – Azonnal beszélni akarok vele. Nincs semmi bajom, ne nyugtatgassatok már! 

Egyetlen mozdulattal lerázta barátai kezét és akaratát bizonyítva felült. A harag csak úgy tombolt az ereiben. Biztosra vette, hogy az alkuvadász boltos öntött valamit az italába, amitől elájult. Hiszen, amíg vele nem találkozott, minden normális volt.

– Alex…

– Hányszor mondjam még nektek, hogy nem Alex a nevem, hanem Saline! – fakadt ki a lány – Szólítsatok már így az isten szerelmére.

– Várj, én lemaradtam – nézett Elsára Mary Margaret – Tudja, hogy ki volt?

– Nem vagyok biztos benne, amióta felébredt, csak azt hajtogatja, hogy őt Salinének hívják és egy fiút keres. Egy kisgyereket, valami Calebet.

Mielőtt válaszolhatott volna, az orvos belépett a szobába, és közölte, hogy csak egy múló rosszullét volt az egész, és hazamehet. Több sem kellett neki, meg sem várva a zárójelentését, felkapta a kabátját, majd elindult, hogy megkeresse azt, aki az egész problémát okozta.

Átvágott a főutcán, majd a könyvtártól lévő harmadik üzlet ajtajához lépett. Bár az ajtó ott fityegett a zárva tábla, ő mit sem törődve vele, belépett a boltba, ahol mások személyes tárgyai amolyan kacattárként voltak elhelyezve. Hol egy harmónika, hol egy régi könyv, hol egy szép óra lapult meg a polcokon. Őt azonban ez mind nem érdekelte.

– Gold! – kiáltotta el magát.

A botorkáló férfi azonban nem jelent meg előtte. Ez a húzás annyira feldühítette Salinét, hogy ingerülten püfölni kezdte a kasszánál lévő kis csengőt, jelezve, hogy igencsak türelmetlenül várja a bolt tulajdonosát. Újra és újra megtapicskolta a csengőt, ami csilingelésével jelzett. Már vagy húszadszorra ismételte meg a műveletet két perc alatt, amikor a hátsó helyiségből elősántikált a kissé öreg, megviselt arcú Gold.

– Istenkém, mi ilyen sürgős? – kérdezte szokásos negédes modorát elővéve.

– Mi csinált velem? – kérdezte szinte sziszegve Saline.

– Nem tudom, mire gondol – vont vállat a férfi, két kezével a botjára támaszkodva.

– Itatott velem valamit Nagyinál, amitől emlékeztem arra, hogy ki vagyok. Hol vannak az emlékeim? Hogy kerültem ide? Tudni akarom, mondja meg!

– Attól félek, nem segíthetek, kedveském. Ezekre a kérdésekre magától kell rájönnie.

– Ne játsszon velem Gold! – figyelmeztette – Tudom, hogy mindenkitől van itt valamije, maga olyan, mint egy rossz ószeres. Adja ide, ami az enyém volt! Gyerünk, vagy nem állok jót magamért.

Úgy tűnt, a terve hatott. Gold csupán fintorgott egyet, majd a háta mögött lévő polchoz botorkált, ahol egy ékszeres doboz állt. Kezébe vette és a pultra tette, majd Saline felé fordítva kinyitotta.

– Parancsoljon! – mondta unottan a férfi – Itt van, amit keres.

Saline sok medált látott a dobozban, de csak egy volt ismerős számára. Egy ezüst medál, amelynek ovális alakján egy fekete rózsa ült. Hófehér hátteréből olyan élethűen emelkedett ki a domborúnyomatos rózsa, hogy attól félt, a rajta lévő tüskék megszúrhatják az ujját. Remegő kézzel kivette a láncot és szemmagasságba emelte.

– Ez– suttogta – Ez az enyém!

– Akkor vigye – mondta Gold – Nekem nem kell. Meglehetősen egyedi ékszer ez ahhoz, hogy bárkinek is kelljen.

– Csak úgy odaadja nekem? – kételkedett Saline – Maga nem a nagylelkűségéről híres és le merném fogadni, hogy maga okozta a rohamomat is. Ugye? Tehát, tudja ki vagyok. Esetleg találkoztunk is?

– Nos, igen. Találkoztunk, de a többinek már magától kell rájönnie.

– Legyen – bólintott a lány – Ha ez az ára, annak hogy tudjam az igazat, akkor belemegyek a kis perverz játékába. 

– Gondolom az ajtóig nem kell kikísérnem, ugye?

– Ne fáradjon, kitalálok magam is! – felelte a lány és már sarkon is fordult, hogy távozzon a boltból.

Amint maga mögött hagyta Gold bűnbarlangját, úgy érezte, fellélegezhet. Hogy nem kell attól félnie, hogy a múltja miatt ki van szolgáltatva a vénembernek.

Ahogy hazafelé sietett, érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről. Izgatott volt és tudni akarta, hogy ki volt ő.