Prológus

Az éjszaka sötétjében egy magányos lovas vágtatott.

A hófehér paripa lélekszakadva rohant a Ragyogás Erdejének mélységet idéző sötét táján, miközben a fákat karmokká változtatta a holdsugár. A lovat vezető fiatal lány egy pillanatnyi pihenőt sem engedett a jószágnak, irdatlan iramot diktálva rohant át az éjszakán, mintha üldözte volna valaki, ám mögötte senki sem jött. Egyedül rohant a végzete felé, miközben arcát könnyek borították.

– Gyorsabban Shezade! – kiáltott a lóra és újból gyorsabb iramot diktált.

Ahogy vágtatott, az egyik ág megkarmolta az arcát. Halkan felkiáltott, amikor a bőre alá mélyedt a faág. Arcához kapva csak a friss vágást és az abból kiszivárgó vért érezte. A vér meleg volt, az éjszaka pedig túl hideg, mégsem állt meg a sebbel foglalkozni, sem pedig a fájdalommal, amely szinte eltörpült a szívét gúzsba kötő kín mellett.

Hogy élhetne nélküle? 

Ez a kérdés záporozott folyamatosan a tudatában.

Folyton hátrapillantott, mintha azt várta volna, hogy egyszer csak feltűnik az a bizonyos alak, aki lovával utánaeredt és kényszeríti arra, hogy megváltoztassa tervét. Ám nem jött senki. Ahogy a szeretet férfi sem térhet vissza hozzá soha többé. 

Egy éles bal kanyart követően egy bükkfákkal szegélyezett tisztásra érkezett, ahol csak a magas fű és a szél fogadta, amely úgy kószált a tájon akár egy részeg kísértet. Megérkezett céljához.

Leszállt lováról, és hagyta, hogy az állat kipihenje magát a megerőltető vágta után. A magas fűben sétálva az égre pillantott. Hogy képesek a csillagok így ragyogni? – tűnődött. 

Abroncsos ruhája suhogó hangot adott ki, ahogy a tisztáson sétált. Tudta mit kell tennie, de a szíve folyamatosan ellenkezett, hogy megtegye. Remegő kézzel érintette meg a fekete rózsás medált a nyakában és érezte, hogy az, akitől kapta vele van. Ám nem azt mondta amire számított. Ő sose engedné, hogy Vele tárgyaljon, mindent megtenne, hogy lebeszélje.

Fordulj vissza, Line! – ezt mondta volna neki – Kis boszorkányom, hallgass rám! Ne tedd ezt.

Kis boszorkányom.

Ő volt az egyetlen, aki így hívta, az egyetlen ember, aki előtt nem titkolta a képességeit, aki sosem tekintett rá szörnyetegként, csak azért mert varázsolni tudott. És épp őt akarta vissza kapni. Eldöntötte mit akar, már csak azt az egyetlen szót kellett kimondania. Vett egy mély levegőt és az ég felé nézett.

– Rumpelstilskin! – mondta hangosan.

Nem történt semmi, csak a szél fütyült a fák között. A lány ismét mély levegőt vett, majd gondolataival a céljára fókuszált.

– Rumpelstilskin! – ismételte, ám a hatás ismét elmaradt – Hogy az istenek verjenek meg, te kerge varázsló! – morogta – Rumpelstilskin!

– Itt vagyok, kedvesem! – jelent meg egy idegen alak mögötte.

Ijedten sikoltott, majd megfordult a tengelye körül, hogy lássa az alakot, aki oly torz és groteszk látványt nyújtott, amilyet még sosem látott az előtt. A szeme és a bőre akár egy varangyé, ujjai pedig akár egy póké. Nevetése önfeledt kuncogáshoz hasonlított, és ahogy lépdelt, mintha szökdécselt volna. Körbejárta a lányt és mintha az árut mustrálta volna, tenyerét dörzsölgetve nevetett.

– Nocsak, nocsak, mit hozott felém a szél! Gregor király lázadó leánykája – mondta – Mit keresel itt, kicsikém?

– Azt hallottam, hogy tudsz nekem segíteni.

– Attól függ. Meséld csak el nekem, mi nyomja a lelkedet, kicsi Saline.

– Tudni akarom, hogy igaz-e amit ma megtudtam.

– Áh, Domenico hercegéről van szó. A kis Harry Calebről, igaz? – kuncogott a varangyképű.

– Neked mániád a kis képző? – csattant fel bosszúsan Saline

– Hátrébb az agarakkal, kedveském – emelte fel kezét nevetve Rumpelstilskin – Természetesen tudom mi történt a te délceg hercegeddel és azt is tudom, hogy mit forgatsz a csinos fejecskédben, de attól tartok nem segíthetek.

– Mi? – motyogta Saline riadtan – Miért nem?

– A halottakat nem hozhatom vissza. A mágia sok mindenre képes, de erre nem. 

Saline elkeseredetten fordult el a mágustól. 

Caleb a kedvese volt, az akit a legjobban szeretet a világon, és elborzasztotta a gondolat, hogy nélküle kell leélnie a hátralévő életét. Ám ekkor különös dolgot vett észre az éjszakai égbolton. 

Olyan volt akár a sarki fény, csak a szivárvány színei helyett ez átható, fehér fény volt, amely melegséggel szőtte át az éjszakát. Elmosolyodott, amikor meglátta.

– A Remény Fénye – motyogta boldogan.

– Attól félek tévedsz, kedvesem! – mondta Rumpelstilskin – Ez ugyanis nem a kis szerelmed jele, hogy figyel téged, hanem a Gonosz Királynő átka.

– A Gonosz Királynő? Az lehetetlen, ő egy másik birodalomban él. Nem érhet el Domenicóig a keze.

– Sose mond, hogy soha, kedveském! A Gonosz Királynő ugyanis elég dühös a mi kis Hófehérkénkre és az ő Bűbájos Hercegére. A gyereküket akarja, így létrehozott egy olyan erős átkot, ami nem ismer határokat, és attól félek, a ti kis birodalmatokat is elpusztítja. Ó, csak nem rettegést látok a szemedben, kis boszorkány? Félsz? Rettegsz a haláltól?

– Attól mindenki fél – jelentette ki Saline.

– Tudod – tünődött hangosan Rumpelstilskin – Azt hiszem tudok segíteni neked. 

Saline egy pillanat alatt megfeledkezett a terveiről és érdeklődéssel hallgatta az alkuvadász szavait. Rumpel elmondta neki, hogy a gonosz királynő új világában megtalálhatja imádott hercegét és együtt új életet kezdhetnek. Ehhez azonban át kell jutnia ebbe a másik világba.

– Hogy jutok oda?

– A segítségem nélkül semmiképp – kuncogott a mágus.

– Akkor segíts! – követelte Saline.

– Mennyit ér neked, hogy újra lásd a herceget? – kérdezte Rumpel.

– Bármit – felelte a lány.

– Nagyszerű! – nevetett győzedelemittasan a varangy – Épp ezt akartam hallani. 

Egyetlen mozdulat a levegőben és Saline előtt egy meglehetősen hosszú pergamen gördült le, amelyen hosszas szöveg tárgyalta a közte és Rumpelstilskin között megkötendő szerződés részleteit.

– Minden varázslatnak ára van, kedveském! 

– Mit kérsz cserébe? – kérdezte Saline.

– A varázserődet.

Saline ijedten hátrált tőle.

– Minek az neked? – szorította mellére a kezét, mintha meg akarná akadályozni, hogy varázsereje kiszökjön a lelkéből.

– Most tényleg ilyen ostoba vagy, vagy csak csinálod. Te vagy a Fény Boszorkánya! Így nem létezik nálad hatalmasabb erő ezen a vidéken. De kis ár ez azért, hogy Calebbel legyél, nem de?

Nem válaszolt azonnal. Nem bízott Rumpelben, és a szíve azt súgta neki, hogy Caleb még él, csak épp nem tudja hogyan lépjen kapcsolatba vele. Ugyanakkor mindig is gyűlölte a varázserejét, és gyermekként boldogan lemondott volna róla. De honnan tudhatná, hogy a manó nem hazudik? Mi a biztosíték arra, hogy ha neki adja a varázserejét, akkor újra láthatja szerelmét.

– Tikk-takk, kedveském! Tikk-takk! – figyelmeztette alkupartnere, utalva arra, hogy véges a csevegésre szánt idejük. Ezzel sürgetve a döntését – Áll az alku?

– Igen – nyújtotta felé a kezét Saline – Tiéd az erőm!

– Pompás! – nevetett Rumpelstilskin és megragadta a kezét.

Mintha egy hatalmas örvény szívta volna ki minden energiáját. A varázslat kékes-fehér energiaörvényként távozott a testéből, egyesen egy aprócska üvegcsébe, amit Rumpelstilskin tartott. Minden ereje elhagyta, a varázslat teljesen legyengítette és a végén annyi ereje sem maradt, hogy állni tudjon. 

A talaj kicsúszott a lába alól és ő ott találta magát a fűben térdelve, mint egy legyőzött ellenfél. Remegett minden végtagja, miközben igyekezett feltápászkodni. 

– Add ide, ami megmenthet – követelte.

Rumpel állta a szavát. Egy másik üvegcsét nyújtott át a lánynak, amiben különös fekete szérum lötyögött ide-oda. A mágus elmondta az utasításait. Amikor Saline visszaér a kastélyba, hörpintse ki az üveg tartalmát, amitől a szíve megáll, de nem fog meghalni. Az ébredést követően a Gonosz Királynő új világában fogja találni magát, és ott, megtalálhatja szerelmét.

Ezt követően az alkuvadász csettintett egyet és egy zöld füstfelhő kíséretében eltűnt a mezőről. Saline az égre pillantva látta, ahogy a Gonosz Királynő átka egyre közelebb és közelebb ér hozzá, így haladéktalanul útra kelt.

Shezade nyergébe pattanva a kastélyba vágtatott, és az Északi Toronyba rohant. Ott levette a köpenyét, és elővette a fiolát. Letépte a dugót, majd a szájához emelte az üvegcsét. Ám hirtelen megingott elhatározásában. 

Ez a helyes? Ezt kell tennie? 

Vajon mit szólna Caleb ha látná, hogy mit tett csak azért, hogy vele legyen? 

Gondolatainak egy hatalmas robbanás szabott gátat, majd kiáltások rázták meg a palotát. Mindenki menekült, egy nő pedig elkiáltotta magát, hogy Jégszirmot megtámadták. Saline úgy gondolta ez az isteni jel, hogy meg kell innia a bájitalt. 

Az ajkához emelte az üvegcsét, és egyetlen kortyra megitta az egészet. Keserű volt, és érezte, ahogy marja a torkát. Aztán jött a fájdalom. Az erős, szorító érzés, ami gúzsba kötötte a szívét és sikoltásra késztette. A mellkasához kapott, mintha ki akarta volna tépni a szívét, de hiába, semmit sem tehetett a fájdalom ellen.

Tudta, hogy nem lesz könnyű, hiszen a halál sosem az, de nem gondolta, hogy ilyen fájdalmas lesz. A földre rogyott, zihált, próbált nem a kínokra gondolni. Hallotta a kintről jövő zajokat, a harc össze nem keverhető kakofóniáit, amelyeket már ismert.

Ekkor ütemes dübörgés ütötte meg a fülét. Valaki be akarta törni az ajtót, szüntelenül ostromolta a régi fa átjárót. Nem számított már semmi, neki senki sem árthatott többé. 

– Line! – hallott egy ismerős hangot.

Csak egyetlen ember hívta így. 

Caleb adta neki ezt a becenevet amikor még nagyon kicsik voltak. Elmosolyodott, mert azt hitte Rumpelstilskin varázsszere hatásos volt. Árnyakat, elmosódott képeket látott a világból, de azt érezte, hogy valaki a karjaiba veszi gyenge testét.

– Line – hallotta Caleb aggódó hangját.

Megtalálójára pillantott és azt hitte álmodik. Hollófekete haj, jégkék szemek, amelyek az ember lelkéig hatolnak és szomorú pillantás. Remegő kézzel érintette meg megmentője arcát.

– Caleb…

– Line, mit csináltál? – kérdezte a herceg aggódva.

– Követni akartalak – motyogta a lány elhaló hangon.

– Nem! Nézz rám, Line. Élek! Nem haltam meg, a Lázadók hazudtak neked. Saline ne hagyj el, tarts ki!

– Bocsáss meg hercegem…

– Line! – kiáltott rémülten a herceg – Line!

Ám Saline már semmit sem érzett. Szemét lassan lehunyta és hercege karjai közt örök álomba merült. Maga mögött hagyta a világot, amit bár a Lázadók elfoglaltak, a Gonosz Királynő átka örökre elpusztított.